Nincsenek kezdetek.
    Nincsen első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne.
    A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megelőző történetekével; bár, ahogy az elbeszélő hangja háttérbe szorul, a kapcsolódások egyre bizonytalanabbnak tűnnek, mert minden kor a saját ábrázatához igazítja a történetet.
    Így lesz a pogányból szent és a tragikusból mulatságos; a nagy szerelmek érzelgősséggé sorvadnak, a démonok felhúzható játékszerekké zsugorodnak.
    Nincs megállás. Ide-oda jár az inga: valóság és fikció, anyag és szellem, millió módon fonódnak össze, és talán csak egyetlen közös vonásuk van: hogy megbújik közöttük egy parányi részlet, amely idővel világgá nő.

    Teljesen önkényes hát a választás, hogy honnan indulunk.
    Egy pontról, valahol a félig elfelejtett múlt és az éppen csak megpillantott jövő között.

    Innen, például.
    Ebből a kertből, ami teljesen el van hanyagolva azóta, hogy oltalmazója három hónappal ezelőtt meghalt. Ez a kert most féktelenül burjánzik a vakítóan világító augusztus végi ég alatt; gyümölcsei leszedetlenül csüngenek, a virágágyások szegélyeit elvadították a nyár viharai és tikkasztó, fullasztó napjai.
    Induljunk ebből a házból, amely pontosan úgy néz ki, mint a többi ház az utcában, és olyan közel épült a vasúti sínekhez, hogy amikor elhalad a Liverpool és Crewe között közlekedő személyvonat, a porcelánszobrocskák megremegnek az ebédlőszekrény polcain.
    Es kezdjük akkor ennél a fiatalembernél, aki most kilép a hátsó ajtón, és a gyomverte kerti úton elindul egy rozoga kalyiba felé, ahonnan turbékolás és szárnyverdesés ujjongó kórusa hallatszik.
    A fiatalember neve Calhoun Mooney, de mindenki csak Calnek ismeri. Huszonhat éves, és öt éve dolgozik egy biztosítótársaságnál a város központjában. A munkáját egyáltalán nem élvezi, és az édesanyja halála végképp szertefoszlatta minden reményét, hogy egyszer majd megszabadulhat ettől a várostól, ahol egész életében lakott - talán ennek tudható be a szabályos arcvonások között fészkelő fásultság.
    A galambdúc ajtaja felé tart, kinyitja, és - jobb híján - ez az a pillanat, ahonnan a történet szárnyra kap.

    Köszönésfélét mormolva a körülbelül negyven galambnak, Cal belépett a madárházba, áhol rendkívül izgatottság fogadta. Egy-két kivétellel valamennyi galamb ide-oda röpködött a ketrecében, szinte hisztérikusan. „Patkányok jártak volna benn?" - töprengett Cal. Körülnézett, hátha van valami nyom, de semmit nem talált, ami megmagyarázta volna az izgalmat.
Cal még soha nem látta ilyen idegesnek a madarait. Fél percig csak állt elképedve, nézte a műsort, a szárnycsattogástól szédült a feje. Aztán elhatározta, hogy bemegy a legnagyobb ketrecbe, és kimenti a csetepatéból a díjnyertes madarakat, mielőtt még valami bajuk esne.
    Elhúzta a reteszt, és alig öt centire volt nyitva a ketrec, amikor az egyik előző évi bajnok-egy különben nyugodt hím, a 33-as (minden galambnak volt egy száma) - odaröpült a réshez. A madár olyan sebesen közeledett, hogy Cal riadtan elengedte az ajtót, és a pár másodperc alatt, míg keze lecsúszott a zárról, majd újra visszatért, a 33-as kiröpült a ketrecből.
    - A fene beléd! - kiáltotta Cal, egyszerre átkozva magát és a madarat, ugyanis a galambház ajtaját is nyitva felejtette, és - mit sem törődve a kísérlet esetleges veszélyeivel - a 33-as az ég felé igyekezett.
    Cal gyorsan visszacsukta a ketrecet, de a madár közben kiröpült az ajtón. Cal botladozva szaladt utána, ám mire kiért a madárházból, a 33-as már a kert fölött röpködött. A tető magasságában három egyre nagyobb kört írt le a levegőben, mintha betájolná magát. Aztán úgy látszott, megtalálta a helyes irányt, mert elindult észak-északkelet felé.
Cal kopogást hallott, aztán meglátta apját az ablakban - valamit tátogott. Brendan zaklatott arca hónapok óta nem volt ilyen eleven: a madár szökése miatt ideiglenesen kimozdította volna őt a csüggedtségből. Pillanatok alatt a hátsó ajtónál termett, és érdeklődött, hogy mi történt. Calnek nem volt ideje a magyarázatra.
    - Elment! - kiáltotta.
    Aztán tekintetét az égboltra szegezve, a fal mellett elindult az utca felé.
    Amikor a ház elé ért, Cal még látta a madarat. Átugrott a kerítésen, és átfutott a Chariot Street túlsó oldalára, elszántan az üldözésre. Tudta, hogy a vállalkozás reménytelen. Egy jó erőben lévő madár hátszéllel akár a 100 kilométeres óránkénti sebességet is elérheti, és annak ellenére, hogy az év túlnyomó részében a 33-as nem versenyzett, egy futó embernél még így is jóval gyorsabb volt. Cal viszont azt is tudta, hogy addig nem megy vissza az apjához, amíg nem tett némi; ha mégoly hiábavaló erőfeszítést is az elszökött madár megtalálására.
    Az utca végén a szökevény eltűnt a háztetők mögött, Cal tett hát egy kerülőt a Woolton Roadot átívelő felüljáró felé, hármasával-négyesével szedve a lépcsőket. A magasból elé tárult az egész város: északra Woolton Hill, keletre és délkeletre Allerton, azon túl Hunt's Cross. Bérházak tetejei sorakoztak Cal előtt, remegve a délutáni forróságban; az egymásnak préselődő utcák halszálkamintáját hirtelen a speke-i ipartelepek váltották fel.
    Cal látta a galambot is, bár egyre kisebb ponttá zsugorodott.
    Ez most nem számított, ugyanis a felüljáró magasából a 33-as úti célja teljesen egyértelmű volt. A felüljárótól úgy három kilométerre óriási madárcsapat keringett a levegőben -nyilván valami eledelfélére leltek. Minden évben volt legalább egy olyan nap, amikor a hangya- vagy a szúnyognépesseg hirtelen megsokszorozódott, és a város madarainak az élete egybeforrt a nagy zabálás alkalmából. Sirályok a Mersey sáros partjáról, rigók, csókák, seregélyek özönlöttek elégedetten a nagy lakomára; a hátukon még érezték a nyár melegét.
    Ide volt hát hivatalos a 33-as is. Megelégelte a gondos kukorica- és juharborsó-diétát, belefáradt a galambdúc erőszak-hierarchiájába, a napok egyhangúságába, és egy kis levegőre, magasságra és messzeségre vágyott. Egy féktelen napra vágyott; arra, hogy maga kereshesse meg az aznapi eledelt, ami csak édesebb lesz, ha megszerzése fáradságba kerül - vágyott mindenre, ami a szabad élettel jár. Mindez halványan átsuhant Cal agyán, miközben nézte a köröző madársereget.
    A zsivajgó ezrek között képtelenség megtalálni egy bizonyos madarat - ezt Cal is tudta. Csak abban bízhatott, hogy a 33-asnak egyszer csak elege lesz a légi mulatságból, és ha már jóllakott, azt teszi, amire tanították: hazatér. A rengeteg madár azonban annyira vonzotta Calt, hogy elindult a tollas ciklon középpontja felé.