A Hanover Hotel ablakánál álló nő félrehúzta a szürke függönyt, és kinézett az utcára.
    - Tényleg itt...? - suttogta a szoba sarkában tanyázó árnyékok felé. Kérdését nem követte válasz, és nem is kellett, hogy kövesse. Bármilyen valószínűtlennek tűnt is, a nyom vitathatatlanul ide vezetett, ebbe a holtfáradt városba: Liverpoolba. Sebzetten és elhagyatottan terült el a folyó mentén, ami valaha rabszolgákkal és gyapottal teli hajókat cipelt a hátán, most pedig saját súlyát is alig bírta elvonszolni a tengerig.
    - Micsoda hely! - mondta a nő. Az utcán egy apró portölcsér perdült a levegőbe, özönvíz előtti szemetet emelve a magasba.
    - Mit csodálkozol ezen? - kérdezte a férfi, aki félig feküdt, félig ült az ágyon; megnyerő testét párnakupacnak támasztotta, kezét a feje alatt összefonta. Arca széles, arcvonásai már-már túlságosan is kifejezőek, mint egy olyan színészé, aki a tömegigények kielégítéséből kovácsolta pályafutását, és nagy mestere az olcsó hatásoknak. Szája, ami a mosoly ezer változatát ismerte, most talált egyet, ami illett higgadt hangulatához, és így folytatta: - Jól megtáncoltattak bennünket. De mindjárt vége. Te nem így érzed? Mert én igen.
    A nő hátrapillantott a férfira. Zakója - a nő legkedvesebb ajándéka - egy szék támláján lógott. Az inge izzadságfoltos a hónaljánál, arcbőre viasszerű a délutáni fényben. Bármit érzett is iránta - és ez éppen elég volt ahhoz, hogy tartson a férfiúi számítástól -, a férfi akkor is csak emberi lény maradt, és most, a sok utazás és hőség után mind az ötvenkét éve meglátszott rajta. Amióta együtt voltak, együtt üldözték a Fúgát, a nő átadott neki annyi erőt, amennyit adhatott, a férfi pedig viszonzásul átadta a nőnek észjárását és szakértelmét, hogy hogyan lehet életben maradni ebben a Birodalomban. A Kakukk Birodalomban - ahogy a Családok nevezték -, ebben a nyomorult emberi világban, amit a nő csak azért viselt el, hogy ellenségein bosszút állhasson.
    A hajsza most már a végéhez közeledett. Shadwell - a férfi az ágyon - haszonra tesz szert, ha eladja majd, amit nemsokára megtalálnak, a nő bosszúja pedig beteljesedik, ha az üldözötteket bemocskolva és rabszolgasorban tudja. És teljes lesz az öröme, ha végre elhagyhatja ezt a piszkos Birodalmat.
    A nő újra az utcát kezdte figyelni. Shadwellnek igaza volt: j ól megtáncoltatták őket. De nem húzzák már sokáig a talpalávalót.
    Immacolata körvonalai élesen kirajzolódtak az ablak előtt; Shadwell az ágyról nézte őt. Most is - immár sokadszor - azon kezdett gondolkodni, hogyan lehetne eladni ezt a nőt. A feladat tisztán elméleti jellegű volt, természetesen, és a megoldása, úgy tűnt, meghaladja Shadwell képességeit.
    Kereskedő volt a foglalkozása, ezt csinálta kora ifjúsága óta. Nem is annyira a foglalkozása volt, hanem inkább zseniális tehetsége. Shadwell büszke volt arra, hogy nem létezett olyan élő vagy élettelen áru, amire ne talált volna vevőt. Kereskedett már nyerscukorral, kézi lőfegyverrel, babákkal, kutyákkal, életbiztosítással, ócska ruhával és csillárral. Árult lourdes-i vizet és hasist, kínai lámpaernyőket és székrekedés elleni, szabadalmazott készítményeket. E tengernyi áruféleség között akadt persze rengeteg vacak és kacat, de semmi, semmi olyasmi, amit előbb vagy utóbb ne sózott volna rá valakire - akár csábítással, akár megfélemlítéssel.
    De ő - Immacolata, ez a nem egészen nő, akivel hosszú évek hosszú percei kötik össze - meghaladja kereskedői tehetségét. És azt is tudta Shadwell, hogy miért.
    Például azért, mert Immacolata kiismerhetetlen volt, és a vásárlóközönség ezt a tulajdonságot nemigen kedvelte. A vevők egyértelmű árut akartak: egyszerűt és biztonságosat. Immacolata nem volt biztonságos, az aztán végképp nem; borzalmas haragja és még borzalmasabb hálája egyáltalán nem nevezhető biztonságosnak. És egyszerű sem volt. Arcának izzó szépsége mögött, a zsidó nő sötét olajbarna bőre mögött és a szemében, ami egyszerre járt évszázadok távolában, és fakasztott azonnal vért, ha a pillanat úgy kívánta, olyan érzések rejtőztek, amelyektől felhólyagzik a levegő, ha egyszer elszabadulnak.
    Immacolata túlságosan is egyedi darab, ezért nem lehet őt eladni, döntötte el - immár sokadszor - Shadwell, és megpróbálta lebeszélni magát az agytornáról. Úgysem találja meg soha a megoldást, akkor meg miért fárasztja magát?
    Immacolata elfordult az ablaktól.
    - Kipihented magad? - kérdezte.
    - Hiszen te akartál bejönni a napról - emlékeztette Shadwell. - Felőlem máris indulhatunk, ha akarod. Bár fogalmam sincs, hol kezdjük...
    - Pedig nem olyan nehéz - mondta Immacolata. - Emlékszel, mit jósolt a nővérem? Az események hamarosan tetőponthoz érkeznek.
    Közben a szoba sarkában az árnyékok mozgolódni kezdtek, és felsejlettek Immacolata két halott nővérének éteri körvonalai. Shadwell mindig feszengett a közelükben, a nővérek pedig mindig is megvetették őt. Az idősebbik, a Boszorkány - a Banya - azonban tényleg jóstehetséggel rendelkezett. Amit kiolvasott testvére, Magdalena méhlepényéből, az általában beigazolódott.
    - A Fúga már nem rejtőzhet sokáig - mondta Immacolata. - Amikor megmozdítják, azonnal rezgéseket kelt. Akaratlanul is. Hiszen az a rengeteg élet mind arra a kis rejtekhelyre van beszorítva.
    - És érzed már ezeket a... rezgéseket? - kérdezte Shadwell, miközben lábát átlendítette az ágy szélén, és felállt.
    Immacolata megrázta a fejét.
    - Nem. Még nem. De fel kell készülnünk rá. Shadwell a zakójáért nyúlt, és felvette. A csillogó bélés csábító sugarakat szórt szerte a szobában. A hirtelen fényességben Shadwell megpillantotta a Boszorkányt és Magdalenát. Az öregasszony a szeme elé kapta a kezét: félt a zakóból áradó sugarak hatalmától. Magdalena nem aggódott: szemhéját születésekor szemgödrére forrasztotta a vakság.
    - Ha elkezdődik a vibrálás, akár egy vagy két órába is beletelik, míg megtaláljuk, honnan indul ki - mondta Immacolata.
    - Egy órába? - kérdezte Shadwell. Az üldözés, ami végül ide vezette őket, most egy örökkévalóságnak tűnt számára. - Egy órát még kibírok.