Cal egyre közeledett, a madarak pedig egyre köröztek a magasban. Ha egy madár elröpült, helyette három vagy négy jövevény csatlakozott a sokasághoz.
    A jelenség feltűnést keltett. Emberek álltak a járdán és a küszöbökön, kezükkel beárnyékolták a szemüket, és a ragyogó ég felé bámultak. Záporoztak a gyülekezet okát taglaló vélemények. Cal nem időzött azzal, hogy megfogalmazza a magáét, hanem tovább tekergett az utcák labirintusában. Időnként kénytelen volt visszafordulni és más útvonalat keresni, de egyre közelebb került úti céljához.
    És így, közelebbről rá kellett jönnie, hogy első feltételezése téves volt: lakomának semmi nyoma. A madarak nem csaptak le semmiféle morzsára, nem volt hatlábú civakodás, és a levegő alacsonyabb régióiban sem mutatkozott semmiféle vonzó rovartömeg. A madarak egyszerűen csak köröztek. A kisebb fajták - a verebek és a pintyek-már elfáradtak a repülésben, és letelepedtek a háztetőkre és a kerítésekre; nagyobb testvéreik - varjak, szarkák, sirályok - maradtak csak a magasban. Galambokban sem volt hiány: ötvenes vagy nagyobb csapatokban röpködtek, cikázó árnyékokat vetve a háztetőkre. Akadt néhány háziasított madár is- szökött rabok, mint a 33-as. Kanárik és törpepapagájok: őket kölesük és csöngettyűjük mellől szólította el az ismeretlen erő. A madártársakat egyelőre elfoglalta a körözés rítusa, és nem vették észre a közéjük férkőzött kedvenceket, de nem lesznek majd ilyen közömbösek, ha megszűnik a varázslat. Kegyetlenek és kíméletlenek lesznek: lecsapnak a bűnös kanárikra és törpepapagájokra, kivájják a szemüket, és megölik őket, mert hagyták magukat megszelídíteni.
    A madársereg most még nyugodt volt. A magasba, mind magasabbra törekedett a levegőben, teljesen elfoglalta az égboltot.
Ez a látnivaló a város egy olyan részébe vezette Calt, amit alig ismert. A tanácsi telkeken álló egyhangú házakat itt elhagyatott és titokzatos senki földje váltotta fel. Egy soha el nem érkezett fellendülés reményében teljesen lekopaszították a területet, de állt még néhány utca szép, háromszintes, kertes házsorokkal; ki tudja, hogyan menekültek meg a buldózerektől - szigetek a portengerben.
    Úgy tűnt, az egyik ilyen utca - a tábla szerint a Rue Street - fölött gyülekeznek a madarak. Ebben az utcában voltak a legnagyobb fáradt madárcsapatok; az ereszeken, a kéményeken, a tv-antennákon csicseregtek és tollászkodtak.
    Cal a Rue Streeten haladva az eget és a háztetőket pásztázta, és egyszer csak - esélye bár egy volt az ezerhez - megpillantotta üldözött madarát: egyetlen magányos galamb egy verébfelhő közepén. Hazatérő madarait várva az évek során át olyan sokszor fürkészte az eget, hogy sasszemével már képes volt felismerni őket egyéni repülési sajátosságaik alapján. Megtalálta a 33-ast - biztos, hogy ő volt az. De miközben nézte, a madár eltűnt a Rue Street háztetői mögött.
    Cal ismét a nyomába eredt. A Rue Street felénél átvágott egy szűk mellékutcában, ami a házak mögött egy nagyobb utcába torkollott. Siralmas látvány volt. A járda mentén szemétkupacok és felborított, gazdátlan szemeteskukák, tartalmuk szanaszét szóródva.
    Az egyik háznál, úgy húsz méterre Caltől, emberek dolgoztak. Két bútorszállító munkás cipelt egy karosszéket a ház mögötti kert felől, míg egy harmadik felfelé bámult a kerítéseken, ablakpárkányokon és rácsokon ücsürgő madárhadra. Cal elindult az utcán, galambokat kutatva a tömegben. Talált is vagy egy tucatnyit a sokaságban, de egyik sem az ő 33-asa volt.
    - Mit szól hozzá?
    A munkások közelébe ért, és az egyik: a bámészkodó szólította meg őt.
    - Nem is tudom - felelte Cal őszintén.
    - Lehet, hogy most indulnak a melegebb tájakra - mondta a fiatalabbik cipekedő, miközben letette a karosszéket, és felnézett az égre.
    - Hülye vagy, Shane! - mondta a társa, egy nyugat-indiai. A neve - Gideon - rá volt festve az overallja hátára. - Ugyan mér' mennének el a nyár kellős közepén?
    - Mer' itt túl meleg van nekik. Azér'. Kurva meleg! Felforr tőle az agyuk.
    Gideon is letette a karosszéket, nekidőlt a kert falának. Felső zsebéből előhalászott egy félig szívott cigarettát, és meggyújtotta.
    - Nem vóna rossz, mi? - tűnődött. - Madárnak lenni. Tavasszal csak röpdösni vígan, utána meg meglépni délre, Franciaországba, mikor má' fázni kezd a tököd.
    - A madarak nem élnek sokáig - mondta Cal.
    - Tényleg? - kérdezte Gideon, és beleszívott a cigarettájába. Rándított egyet a vállán. - Rövid és édes élet. Nekem az megfelelne.
    Shane bajuszkezdeményének szőrszálait húzgálta.
    - Maga tud valamit a madarakról, igaz-e? - kérdezte Calt.
    - Csak a galambokról.
    - Tenyészti őket, igaz-e?
    - Hát, igen...
    - A sógoromnak agárjai vannak - mondta a harmadik munkás, a bámészkodó. Úgy nézett Calra, mintha legalábbis a csodával volna határos a véletlenek eme egybeesése, és ezt többórás eszmecserének illene követnie. De Caltől csak ennyire futotta:
    - Kutyák. .
    - Pontosan - mondta a férfi, örömmel, hogy beszélgetőpartnerével egy véleményen vannak. - Öt van neki. De az egyik megdöglött.
    - Szegény!
    - Az nem biztos. Az egyik szemére vak volt, a másikkal meg kurvára nem látott. - A férfi jót röhögött, és ezzel le is zárta a témát. Cal ismét a madarakat nézte, és felderült az arca, amikor az egyik emeleti ablak párkányán meglátta az ő madarát.
    - Megvan - mondta.
    Gideon követte Cal tekintetét. - Mi van meg?
    - A galamb. Az enyém, elszökött. - Cal megmutatta a 33-ast. - Ott. A párkány közepén. Látja?
    Most mind a három munkás odanézett
    - Sokat ér, mi? - kérdezte a bámészkodó.
    - Menj má', Bazo! - förmedt rá Shane.
    - Csak megkérdeztem - felelte Bazo.
    - Sok díjat nyert - mondta Cal némi büszkeséggel. Tekintetét a 33-asra szegezte, de az semmi jelét nem adta, hogy el akarna repülni: tollászkodott, és időnként az ég felé fordította apró szemét.
    - Maradj ott - suttogta Cal a madár felé - ... ne mozdulj! - Aztán Gideonhoz fordult. - Nem baj, ha bemegyek a házba? Megpróbálnám megfogni a galambot.
    - Rajta! Az öreglányt, aki itt lakott, bepakolták a kórházba. Elvisszük a bútorokat, mer' nem fizette ki a számláit.
    Cal átverekedte magát a sok kacaton, amit a három munkás hordott ki a kertbe, aztán bement a házba.
    Romhalmaz fogadta. Ha a lakónak netán volt valami értékes holmija, akkor azt már elszállították. A falon néhány vacak kép lógott; a bútor régi volt, de nem annyira, hogy már visszajött volna a divatba; a szőnyegek, a párnák és a függönyök olyan kopottak voltak, hogy leginkább a szemétégetőben lett volna a helyük. A falakat és a mennyezetet ezeréves füst borította, magyarázatképpen pedig a polcokon és a párkányokon ott sorakoztak a gyertyák, megsárgult viaszköntösben.
    Nyomorúságos, sötét helyiségeken keresztül Cal kibotorkált az előszobába. A látvány ott is ugyanilyen lehangoló volt. Szakadozott, gyűrött, barna linóleum, és mindent átjárt a penész, a piszok és a lassú rothadás bűze. Bárhová vitték is az öregasszonyt, ennél az ocsmány helynél csak jobb lehet, gondolta Cal; még a kórház is jobb, ott legalább száraz az ágynemű.
    Elindult felfelé a lépcsőn. Különös érzése volt, ahogy a felső szint homályához közeledett: lépcsőről lépcsőre egyre kevesebbet látott, feje fölött fürge madárlábak kopogását hallotta a tetőn, még messzebbről pedig a sirályok és a varjak tompa jajveszékelését. Bár kétségtelenül elképzelte csak, mégis úgy hallotta, hogy a hangok köröznek fölötte, mintha ez a ház lenne a figyelem középpontja. Eszébe jutott egy kép, amit a National Geográphicben látott. Csillagokat ábrázolt, és egy lassú kioldású fényképezőgéppel csinálhatták a képet, mert a gombostűnyi fények köröket alkottak, ahogy mozogtak vagy mozogni látszottak az égbolton, középen mozdulatlanul a Sarkcsillag, az Ég Szöge.
    A forgás lármája és a kép, amit felidézett, elszédítette Calt. Hirtelen elgyengült, sőt megijedt.
    Butaság, korholta magát, erre most nincs idő. Meg kell fogni a madarat, mielőtt megint elröpülne. Meggyorsította lépteit. A lépcső tetején átevickélt az ottmaradt hálószobabútorokon, és találomra benyitott az egyik ajtón. A szomszéd szobának az ablakpárkányán ült a 33-as. Napfény áradt be a függönytelen ablakon; a tikkasztó rneleg izzadságot fakasztott Cal homlokán. A szobából már kihordták a bútort, az egyetlen hátramaradt berendezési tárgy egy 1961-es naptár volt. A fényképen egy töprengő oroszlán feküdt egy fa alatt, busa feje hatalmas mancsain nyugodott.
    Cal visszafordult, benyitott egy másik ajtón, és most végre a kívánt szobába érkezett. A piszkos ablaküvegen keresztül meglátta a 33-ast.
    Most már csak taktika kérdése az egész: csak arra kell vigyáznia, hogy ne ijessze meg a galambot. Óvatosan közeledett az ablakhoz. A napfényben úszó párkányon a 33-as felemelte a fejét, pislogott, de nem mozdult el. Cal visszafojtott lélegzettel a keretre tette a kezét, megpróbálta felrántani az ablakot, de az meg sem moccant. Rögtön észre is vette, hogy miért nem: az ablakot évekkel ezelőtt beszögelték; egy tucat vagy annál is több szög fúródott mélyen a fába. A bűnmegelőzés primitív, de kétségtelenül megnyugtató formája egy magányos öregaszszony számára.
    Gideon hangja hallatszott a kertből. Ahogy lenézett, Cal látta, hogy a trió egy nagy, összetekert szőnyeget cipel kifelé a házból, Gideon szakadatlan utasításai közepette.
    - .. . balra, Bazo. Balra! Nem tudod, hogy melyik a bal kezed?
    - Hát balra megyek.
    - Nem arra balra, te hülye! Nekem balra!
    A galamb ügyet sem vetett a mozgolódásra. Elégedetten üldögélt a párkányon.
    Cal sarkon fordult, leszaladt a lépcsőn, és útközben rájött, hogy van még egy lehetőség: felmászik a kőkerítésre, és onnan próbálja lecsalogatni a madarat. Dühös volt magára, hogy nem hozott egy marék búzát: így kénytelen lesz beérni a hízelgéssel és a becézgetéssel.
    Mire kiért a kertbe, a szállítómunkások már kivonszolták a házból a szőnyeget, és éppen pihenőt tartottak a rekkenő hőségben.
    - Nem sikerült? - kérdezte Shane, amikor meglátta Calt.
    - Beszögezték az ablakot. Megpróbálom innen.
    Bazo lekicsinylő pillantással mérte végig Calt.
    - Innen ugyan el nem éri a szarházit - mondta, közben a póló és a nadrágszíj között kivillanó sörpocakját vakarászta.
    - Felmászok a kerítésre - mondta Cal.
    - Csak vigyázzon... - mondta Gideon.
    - Vigyázok.
    - ...nehogy összetörje magát!
    A vakolat málló réseibe lépve Cal felkapaszkodott a kerteket elválasztó két és fél méter magas kerítés tetejére. A nap égette a nyakát és a feje tetejét, és úgy érezte, hogy megint kezd szédülni, mint az imént a lépcsőn. Kétoldalt lelógatta a lábát, mintha lovon ülne, és igyekezett hozzászokni a magassághoz. A kerítés viszonylag vastag volt, úgyhogy bőven elfért volna rajta a lába, de Cal és a magasság sosem voltak jó cimborák.
    - Szép kis munka lehetett - mondta Gideon lenn a kertben. Cal lepillantott, és látta, hogy a nyugat-indiai a szőnyeg mellett guggol, és szegény, aprólékos szövését vizsgálja.
    Bazo odaballagott Gideonhoz. Kopaszodik, állapította meg Cal a magasból: Bazo beolajozott haja gondosan a tar foltra volt tapasztva.
    - Kár, hogy ilyen ramatyul néz ki! ,- mondta Shane.
    - Nyugi! - mondta Bazo. - Még nem is láttuk.
    Cal ismét a felállás problémájára koncentrált. A szőnyeg legalább leköti a lenti társaságot egy darabig; remélhetőleg, elég hosszú ideig, mert nem kívánt magának nézőközönséget. A legenyhébb fuvallat sem csillapította a nap tombolását; Cal érezte, hogy testén csorog az izzadság, és a fenekére ragasztja az alsóneműjét. Nekiveselkedett a felállási műveletnek: egyik lábával feltérdelt a kerítés tetejére, közben mindkét kezével elkeseredetten kapaszkodott.
    Lentről hüledező hangokat hallott.
    - Azt a mindenit! - mondta Gideon, miközben egyre jobban kiterítették a szőnyeget.
    - Arra gondolsz te is, amire én? - kérdezte Bazo, hangját lehalkítva.
    - Mit tudom én, hogy te mire gondolsz! - felelte Gideon.
    - Hát arra, hogy elvihetnénk Gilchrist boltjába. Biztosan jó pénzt adna érte.
    - A főnök rájönne! - tiltakozott Shane.
    - Csöndesebben! - mondta Bazo, halkan figyelmeztetve társait, hogy Cal is ott van. Őt azonban annyira elfoglalta az esetlen kötéltáncmutatvány, hogy rá se hederített a kicsinyes cselszövésre. Végre sikerült mindkét talpát a kerítésre helyeznie, és éppen azon igyekezett, hogy feláll.
    A kertben folytatódott a tanakodás.
    - Fogd meg a túlsó végét, Shane, nézzük meg az egészet!
    - Teszerinted ez perzsa?
    - A franc tudja!
    Cal nagyon lassan felegyenesedett, két karját derékszögben tartva egyensúlyozott. Amikor úgy érezte, hogy a körülményekhez képest stabilan áll, megkockáztatott egy gyors pillantást a párkány felé. A madár még ott volt.
    Lentről hallotta, hogy a szőnyeget kiterítik - a munkások morgásaiba csodálkozó szavak vegyültek. Figyelmét inkább saját akciójára összpontosítva Cal megtette az első bizonytalan lépést.
    - Hé, figyelj csak... - motyogta a szökevény felé - ugye, emlékszel rám?
    A 33-as nem figyelt oda. Cal tett egy újabb remegő lépést, aztán egy harmadikat - egyre gyarapodó önbizalommal. Kezdett belejönni az egyensúlyozásba.
    - Gyere le! - csalogatta a hétköznapi Rómeó.
    A madár mintha végre megismerte volna gazdája hangját: Cal felé fordította a fejét.
    - Gyere, öregfiú! - mondta Cal, és az ablak felé nyújtotta a kezét, miközben megkísérelt még egy lépést. Ekkor vagy megcsúszott a lába, vagy kiesett egy kő a sarka alól: ijedtében elkiáltotta magát, amitől a párkányon sorakozó madarak is megriadtak és szétrebbentek szárnycsattogásuk gúnyos taps a kalimpáló kötéltáncosnak. Cal előbb a lábára, aztán a kertre pillantott rémülten.
    De nem, nem a kertet látta: a kert eltűnt. A szőnyeget látta. Teljesen ki volt terítve, és betöltötte az udvart, kerítéstől kerítésig.
Ami ezután történt, néhány másodpercig tartott mindössze, de vagy az agya volt villámgyors, vagy a pillanatok szöktek meg - úgy tűnt ugyanis, hogy pontosan annyi ideje volt, amennyi kellett.
    Amennyi ahhoz kellett, hogy elbűvölje őt a mélyben elterülő minta bonyolultsága, a káprázatosan kimunkált részletek elképesztő gazdagsága. Az idő megkoptatta a színek fényét - a karmazsinvöröst rózsaszínre, a kobaltot fakókékre tompította -, és a szőnyeg néhol teljesen szétfoszlott már, de onnan, ahol Cal lebegett, a hatás így is lenyűgöző volt.
    A szőnyeg minden négyzetcentimétere tele volt motívumokkal. Tobzódtak a szegélyen is, és mindegyik különbözött egy kicsit a mellette lévőtől. Cal nem érezte túlzsúfoltnak a díszítést, szeme szinte habzsolta a jól kivehető részleteket. Volt, ahol a motívumok összekapaszkodtak, mintha külön tábort alkotnának, másutt, mint a rivális rokonok, félrehúzódtak egymástól. Egyesek letelepedtek a szegély mentén, a többiek pedig beljebb, a szőnyeg közepén tolongó sokaság felé igyekeztek.
    Színes csíkok kacskaringóztak az élénkbarna és zöld háttér előtt, stilizált növények és állatok absztrakt formái - egy vad elme naplófirkái - szorongtak a vonalak között. A nyüzsgés csillapodott a szőnyeg közepén: egy óriási medalion körül, amely egy virágzó kert ezernyi színében pompázott, és számtalan forma volt beleszőve, olyan ravaszul, hogy a szem éppúgy láthatta virágnak, mint valamilyen szabálynak, értelmezhette rendként vagy kavalkádként, és bárhogy választott is, a grandiózus minta egy másik részlete igazolta azt.
    Cal egyetlen rendkívüli pillantással mérte fel mindezt. A látvány máris változni kezdett.
    Szeme sarkából észrevette, hogy a világ többi része - az udvar, a munkások, a házak és a kerítés, amiről lebucskázott - pislákolva eltűnik. Cal a levegőben lógott, lenn a szőnyeg egyre hatalmasabb lett, bámulatos alakzatai megtöltötték a fejét.
Látta, hogy a minta mozog. A csomók nyugtalankodtak-reszketve próbáltak kiszabadulni; a színek is mintha összeolvadtak volna, és ahogy egymásra találtak, új formákat szültek.
    Akármilyen hihetetlen is: a szőnyeg megelevenedett.
    Egy táj, illetve egy tájra emlékeztető, mesés rendetlenségben összehajigált valami - emelkedett elő a szálak hálójából. Ugye, az ott egy hegycsúcs, ami éppen átfúrja a színek felhőjét? Amott meg egy folyó, ugye, az dübörög, ahogy fehéren tajtékozva lezúdul egy árnyékos szakadékba?
    Egy világ volt Cal alatt.
    Cal pedig mint egy madár, egy szárnyak nélküli madár, az enyhe, édes illatú szélben lebegett egy lázas pillanatig az ébredező csoda egyetlen szemtanújaként.
    Szíve minden dobbanására új látnivaló tárult a szeme elé.
    Egy tó, melynek nyugodt vizét, mint fel-felbukkanó bálnák, szigetek miriádja tarkította. Foltos földpaplan; a szélben hajladozott a fű és a gabona. Bársonyerdő lopakodott felfelé egy fényes hegyoldalon; a hegytetőn egy kilátó ágaskodott, napfény és árnyék kergetőzött fehér falain.
    Cal több épületet is látott, de a lakóknak nyoma sem volt. Házak sorjáztak egy folyó kanyarulata mentén, házak nyújtózkodtak egy szikla szélén, a tömegvonzással incselkedve. Egy várost is látott - tervezője lidércnyomásos alkotását: az utcák vagy képtelenül tekeregtek összevissza, vagy zsákutcák voltak.
    Mindenről lerítt a fegyelem iránti hanyag közömbösség. Mérsékelt és szélsőséges zónák, termő és,~,puszta földek voltak összehajigálva, tekintet nélkül a földrajzi vagy az időjárási törvényekre - mintha egy olyan Isten teremtette volna ezt a világot, aki az ellentmondásokat kedvelte leginkább.
    „Milyen jó lenne ott lenn barangolni - gondolta Cal -, ott, azon a tenyérnyi területen, ahol oly sok változatosság fér meg együrt, hogy az ember nem tudhatja jég vagy tűz fogadja-e a következő sarkon! Nincs olyan térképész, aki ezt a bonyolult tájat átlátta volna. Ott, abban a lenti világban, az élet szüntelen kaland lenne!"
    A zsendülő vidék közepében volt a legbámulatosabb látnivaló: egy palaszürke felhőtömeg, amelynek a belseje megállás nélkül örvénylett. A látvány a Rue Streeten lévő ház fölött köröző madarakra emlékeztette Calt - ezt a nagyobb körforgást visszhangozta az örvénylő madársereg.
    A madarak és az utca képével visszatért a hang is, és ugyanebben a pillanatban elült a szél, ami felkapta és a magasban tartotta Calt.
    Először a gyomrában, aztán a beleiben érezte a rettenetet: le fog zuhanni.
    A madárcsapat lármája felerősödött, ujjongtak Cal zuhanásán. Aki a levegőt, az ő elemüket bitorolta, aki orvul meglesett egy csodát, most halálra zúzza magát.
    Ordított, de a zuhanás sebessége elnyelte a hangját. A levegő zúgott a fülében, és a hajába kapkodott. Próbálta kiterjeszteni a karját, hogy lelassítsa az esést, de ettől csak fordult egyet a levegőben, fordult még egyet, és már azt sem tudta, melyik a föld és melyik az ég. Ebben van valami kegyelemszerű, gondolta tompán. Legalább nem tudja majd azt sem, hogy mennyire van közel a halál. Forgott és forgott, és - a világ eltűnt.
    Sötétség vette körül, és egyetlen csillag sem enyhítette, a madarak lármája nem csillapodott. Cal erősen a földhöz csapódott.
Fájdalmat érzett, ami nem akart megszűnni, és ezen meglepődött. Mindig úgy gondolta, hogy az elmúlás fájdalommentes állapot. És hangmentes is. De ő hangokat hallott.
    - Mondjon má' valamit... - így az egyik hang. - Legalább annyit, hogy szevasz.
    Nevetés. Résnyire kinyitotta a szemét. A nap vakítóan fényes volt, aztán Gideon tömege eltakarta.
    - Eltört valamije? - kérdezte.
    Cal egy kicsit jobban kinyitotta a szemét.
    - Szakikám, mondjon má' valamit!
    Cal valamennyire megemelte a fejét, és körbenézett. Az udvarban feküdt, a szőnyegen.
    - Mi történt?
    - Leesett a kerítésről - mondta Shane.
    - Megcsúszott biztosan - fejtette meg Gideon.
    - Leestem - mondta Cal, és feltornászta magát ülő helyzetbe. Émelygést érzett.
    - Ne féljen, nincsen nagy baj -mondta Gideon. - Csak egy pár horzsolás.
    Cal végigmérte magát, hogy ellenőrizze a megállapítást. A jobb karjáról csuklótól könyékig hiányzott a bőr, teste sajgott, ahol a földre érkezéskor megütötte, de éles fájdalmai nem voltak. Az egyetlen igazi sérülés a méltóságát érte - az pedig ritkán életveszélyes.
    Talpra állt, arca a fájdalomtól összerándult, a szemét lesütötte. A szőnyeg megkukult. Sehol egy cinkos mocorgás a csomók között, sehol egy jel, ami elárulta volna a bujkáló magasságokat és mélységeket. És arra sem utalt semmi, hogy a munkások is csodát láttak volna. Akárhogyan is vesszük, Cal lába alatt egy szőnyeg volt - egy szőnyeg és semmi több.
    Köszönetet dünnyögött Gideonnak, és a kapu felé bicegett. Amikor kilépett az utcára, Bazo utána szólt:
    - A madara meg elröpült.
    Cal egy apró vállrándítással válaszolt, és ment tovább. Mi történt vele az imént? Hallucinációja volt a nagy melegtől vagy a kevés reggelitől? Ha igen, akkor ez egy elképesztően valóságos hallucináció volt. Felnézett az égre, ahol még mindig ott köröztek a madarak. Ők is éreztek valami rendkívülit - nyilván ezért gyűltek éppen ide. Vagy ha nem erről volt szó, akkor őket is megcsalták az érzékeik.
    Cal egyetlen dologban lehetett csak biztos: hogy jól megütötte magát. Illetve még valamiben: hogy abban a városban, ahol egész eddigi életét töltötte, és ahol most alig három kilométerre állt az apja házától, olyan honvágyat érzett, mint egy elveszett gyerek.