1.    Suzanna összesen ha tízszer találkozott az anyai nagyanyjával. Gyerek volt még, a szavakat is alig értette, amikor megtanították neki, hogy az öregasszonynak ne higgyen - bár arra nem emlékszik, hogy azt is elmondták volna, miért ne. A sár mindenesetre rátapadt. Igaz, hogy fiatal felnőttként - 24 éves volt most - már tudta, hogy szülei előítéleteit kritikusan kell szemlélnie, és felmerült benne a gyanú, hogy a nagyanyjával kapcsolatos aggályaik is valószínűleg alaptalanok, de ezzel együtt sem tudta teljesen elfedni azt a mitológiát, ami Mimi Laschenskit övezte.
    Már a neve is olyan különös. Egy gyerek számára inkább mesebeli szitoknak tűnt, mint emberi névnek. És az asszony körül tényleg lebegett valami meseszerű. Suzanna emlékezett Mimi alakjára: apró termetű, a bőre mindig egy kicsit sárgás színű, fekete haját (Suzanna később rájött, hogy valószínűleg festette) szorosan hátrasimította arcából, ami aligha ismerte a mosoly fogalmát. Talán volt is oka a bánatra. Az első férje - valami cirkuszművész - eltűnt a Nagy Háború előtt; elmenekült, így mondta a család, mert Mimi kibírhatatlan satrafa volt. A második férje, Suzanna nagyapja alig múlt negyven, amikor tüdőrákban meghalt: halálra dohányozta magát. Azóta az öregasszony furcsa elszigeteltségben, gyermekeitől és unokáitól elhidegülten, egyedül élt Liverpoolban. Abban a liverpooli házban, ahová - Mimi rejtélyes kérésére - sok-sok év után most újra útban volt Suzanna.
    Miközben észak felé tartott, felidézte a Mimivel és a házzal kapcsolatos ernlékeit. Úgy emlékezett, hogy a ház lényegesen nagyobb volt, mint a szülei háza Bristolban. És sötétebb is. Nagyanyja házát utoljára az Özönvíz előtt festették ki - kiszikkadt ház volt, gyászoló ház. Minél tovább gondolt vissza Suzanna, annál szomorúbb lett.
    A fejébe zárt mesekönyv alapján ez a látogatás a gyerekkor ingoványába való visszatérést jelentette; nem önfeledt, gondtalan évekhez, hanem egy szorongásokkal teli, szemellenzős állapothoz tért vissza, amiből csak a felnőttkor szabadította ki Suzannát. És annak az állapotnak Liverpool volt a fővárosa; az állandó szürkület városa, ahol a levegő hideg füsttől és a folyó még hidegebb vízétől bűzlött. Amikor erre gondolt, gyerek lett ismét, és félt az álmoktól.
    Természetesen már réges-rég leküzdötte ezeket a félelmeket: Független felnőtt volt, és most itt ült kocsijának kormánya mögött. A gyors sávban haladt, a nap az arcába sütött. Ugyan mi közük lenne a régi szorongásoknak ehhez a mostani Suzannához? Mégis ahogy haladt Liverpool felé, azon vette észre magát, hogy a jelen emlékeibe kapaszkodik, mint valami talizmánba, ami megóvja őt.
    Londoni kis lakására gondolt, és a köcsögökre, amiket majd be kell mázolnia és ki kell égetnie, ha - nemsokára - visszatér. Eszébe jutott Finnegan és a két nappal ezelőtt vele töltött flörtölős este. A barátaira gondolt, azokra a szilárd és tiszta emberekre, akik közül bármelyikre nyugodtan rábízhatná az életét. A sok egyértelműséggel felvértezve biztos sikerül majd úgy térni vissza a gyerekkor ösvényeire, hogy utána tisztán távozhat. Egy szélesebb, fényesebb úton haladt most.
    Az emlékek azonban kétségtelenül erősek voltak. Volt közöttük olyan - például Mimi alakja vagy a ház -, amit máskor is felidézett már gondolatban. De volt egy olyan is, ami a fejének valami rejtett ketrecéből került most elő; először azóta, hogy annak idején bezárta oda.
    Ez az epizód nem úgy jött elő, mint a többi: ez nem töredékekből állt össze. Egyetlen pillanat alatt jelent meg az egész, döbbenetes részletességgel.
    Suzanna hatéves volt. Ő és az anyja meglátogatták Mimit; november volt - mintha mindig november lett volna -, barátságtalan és hideg. Ritkán mentek el a nagyihoz, apja pedig, mint mindig, most is felmentést kapott.
    Suzanna látta maga előtt, ahogy Mimi ül a karosszékében, nem messze a kályhától - a tűz tán a hamut sem melegítette föl. Arca - keserű és szomorú, már-már tragikus - sápadt volt a púdertól, szemöldöke gondosan kiszedve, szeme csillogott még a csipkefüggönyön átszűrődő mogorva fényben is.
    Mimi beszélt; halk szavai legyűrték az utcai zajt.
    - Suzanna...
    Odafigyelt a múltból érkező szólításra.
    - ...kapsz tőlem valamit.
    A kislány szíve kiugrott a helyéről, és valahol a gyomra körül zakatolt.
    - Tessék megköszönni, Suzie! - pirított rá az anyja.
    A kislány szót fogadott.
    - Fenn van - mondta Mimi - a hálószobámban. Ugye le tudod hozni? Becsomagoltam, ott van a fiókos szekrényben.
    - Menj, Suzie!
    Érezte ahogy anyja a karjára teszi a kezét, és az ajtó felé tolja őt.
    - Na, siess!
Suzanna az anyjára nézett, aztán Mimire. Egyiktől sem számíthatott kegyelemre: felküldik őt azokon a lépcsőkön, és hiába tiltakozna, nem lágyítja meg őket. Kiment a szobából, és megállt a lépcső aljában. Hegyként tornyosult előtte a feljáró; a tetején a sötétség olyan rettenetes volt, hogy inkább elhessegette a gondolatát. Sehol máshol nem félt volna ennyire. De ez Mimi háza volt, és Mimié volt ez a sötétség.
    Elindult. Görcsösen markolta a korlátot, és biztos volt benne, hogy minden egyes lépcsőfok valami szörnyűséget tartogat a számára. De nem falta fel semmi - megérkezett a nagyanyja hálószobájához.
    A sötétítő függönyök csak résnyire voltak széthúzva: a kevéske fény kopottkő-színű volt. A kandallópárkányon egy óra ketyegett, Suzanna minden negyedik szívdobbanására jutott egy kattanás. Az óra fölött a falon egy ovális fénykép volt, rajta egy férfi állig begombolkozva, a magas ágyat nézte. A kandallótól balra, egy szőnyeg végén, ami elnyelte lépéseinek zaját, ott állt az óriási fiókos szekrény.
    Most, hogy már benn volt a szobában, Suzanna elhatározta, hogy gyorsan elvégzi, amiért jött, és már megy is, mielőtt még a ketyegés rátámad, és addig lassítja szívverését, amíg megáll.
    Odament a szekrényhez, felemelte a kezét, és elfordította a fagyos fogantyút. Az ajtó kinyílt egy kicsit. Naftalingolyócskák, bőrcipők és levendulavíz szaga tört elő. Nem törődött a homályban sorakozó köntösökkel; a szekrény alján kotorászott a dobozok és a selyempapír között, remélve, hogy rábukkan az ajándékra.
    Igyekezetében véletlenül kitárta az ajtót - és a sötétségből valami tágra nyílt szemű támolygott elő. Suzanna felsikoltott. A valami csúfolódva visszasikoltott az arcába. Suzanna az ajtó felé iramodott - közben megbotlott a szőnyegben -, és lerohant a lépcsőn. Anyja az előszobában állt.
    - Mi történt, Suzie?
    Suzanna nem találta a szavakat. Inkább anyja karjaiba vetette magát - bár most is, mint mindig, érezte azt a pillanatot, amikor a karok mintha haboztak volna, mielőtt átölelték -, és zokogva csak annyit mondott, hogy haza akar menni. Nem is lehetett megnyugtatni őt. Még azután sem, hogy Mimi felment a szobába, és amikor visszajött, valamit mondott a fiókos szekrény ajtajában lévő tükörről.
    Hamarosan távoztak, és - ahogy most próbált visszaemlékezni - Suzanna azóta be sem tette a lábát Mimi hálószobájába. Ami pedig az ajándékot illeti, az soha többé nem került szóba.
    Ez volt az emlék csupasz váza, de jóval több jött elő - illatok, hangok, fények finom árnyalatai -, ami testté alakította a csontokat. Most, hogy előbányászta, Suzanna úgy érezte, ez az élmény jóval jelentősebb, mint az ennél frissebb vagy látszólag nevezetesebb események. Képtelen volna felidézni - meg nem is nagyon akarná, gyanította Suzanna - annak a fiúnak az arcát, aki megkapta tőle a szüzességét, de a Mimi fiókos szekrényéből előtörő szagra olyan elevenen emlékezett, mintha most szívta volna be.
    Nagyon furcsa az emlékezet.
    És még furcsább volt az a levél, amelynek hívó szavára Suzanna útra kelt.
    Több mint tíz év telt el azóta, hogy a nagyanyja utoljára írt neki. Ez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy azonnal induljon. A levél tartalma pedig - szálkás szarkalábak egy légi postai levélpapíron - még jobban sürgette Suzannát. Elolvasta, és máris indult Londonból, mintha legalábbis fél évszázados közeli és bensőséges kapcsolat fűzte volna a nagyanyjához.
    Suzanna - így kezdődött a levél. Semmi Kedves vagy Drága.
    Egyszerűen:

    Suzanna! Bocsásd meg, hogy ilyen csúnyán írok. Most is rosszul érzem magam. Egyszer nagyon gyenge vagyok, utána megint jobb. Ki tudja, mi lesz holnap?
    Ezért írok most neked, Suzanna, mert félek, hogy mi lesz velem.
    Kérlek szépen, látogass meg, gyere el hozzám! Sok mindenről kellene beszélnünk. Olyan dolgokról, amiket nem akartam elmondani, de most muszáj.
    Tudom, egy szót sem értesz ebből, de levélben nem mondhatok többet. Minden okom megvan rá.
    Kérlek, gyere! A dolgok másképpen állnak, mint ahogy én hittem. Majd beszélgetünk, ahogy már réges-rég beszélgetnünk kellett volna.

    A levél olyan volt, akár egy nyári tó: a felszíne nyugodt, de a mélyén? - végtelen sötétség. A dolgok másképpen állnak, mint ahogy én hittem, ezt írta Mimi. Mit akart mondani ezzél? Hogy az élet nagyon rövid, és hogy napsugaras ifjúságában Suzanna nem sejtheti, milyen keserű lesz az elmúlás?
    A levél késve érkezett, több mint egy hétig bolyongott a posta útvesztőiben. Rögtön megpróbálta felhívni Mimit, de a telefon ki sem csöngött. Félbehagyva a köcsögöket, Suzanna becsomagolt, és elindult észak felé.