|
Első könyv / Első rész / AMOTT VAD KÉKSÉG / VI.Bolond Mooney
1. Cal még soha nem félt ennyire életében. Magára zárta szobája ajtaját, ült és reszketett.
A reszketés néhány perccel a Rue Streeten történtek után, vagyis majd huszonnégy órával ezelőtt kezdődött, és azóta egy fikarcnyit sem csillapodott. Volt, hogy a foga vacogott, és volt, hogy a keze remegett, de annyira, hogy alig bírta tartani a whiskys üveget, amit az egész álmatlan éjszakán keresztül szorongatott. Olyan volt ez a reszketés, hogy kívülről általában nem látszott, belül maradt. Olyan volt, mintha a galambok valahogy bejutottak volna a hasába, és ott csapkodtak volna a szárnyaikkal.
És mindez azért volt így, mert Cal valami csodaszépet látott, és érezte a zsigereiben, hogy élete már soha nem lesz olyan, mint ez idáig. Hogyan is lehetne? Felemelkedett az égbe, és meglátta azt a titkos helyet, amit gyerekkora óta keresett.
Cal magányos gyerek volt - legalább annyira a saját elhatározása, mint a körülmények miatt -, és akkor volt a legboldogabb, ha szabadjára engedhette a fantáziáját. Nem kellett sok egy-egy képzeletbeli bolyongáshoz. Ahogy most visszagondolt, úgy tűnt, iskolás éveinek felét azzal töltötte, hogy kifelé bámult az ablakon; egy verssor, amit nem is értett igazán, vagy egy másik osztályteremből áthallatszó énekszó elröpítette őt égy távoli és tarka világba. Egy olyan világba, ahol a decemberi fagyban rejtelmes, meleg szellő sodorta feléje az illatokat; egy olyan világba, amelynek teremtményei éjjelente tiszteletüket tették Cal ágyánál, és álmában összeesküvést szőtt velük.
De bármilyen ismerősnek és otthonosnak is érezte azt a világot, valahogy nem tudta meghatározni, milyen is az, és hol van pontosan. Hiába olvasott el minden olyan könyvet, ami kivételes világokkal kecsegtetett, mindig csalódnia kellett. Túl tökéletesek voltak azok a gyermekkori birodalmak; csupa nyár és kacagás.
Az igazi Csodaország nem ilyen, ezt tudta Cal. A napfény ott is árnyékkal jár, és a rejtelmek csak akkor tárulnak fel, amikor az ész a végét járja, és az elme már-már megháborodott.
Ezért remegett most, mert pontosan ezt érezte. Hogy rögtön szétreped a feje.
2. Cal korán felkelt, lement reggelizni. Megevett egy sonkás-tojásos szendvicset, aztán elüldögélt a reggeli romjai mellett, míg meghallotta, hogy apja is kezd mozgolódni. Gyorsan betelefonált a munkahelyére, és közölte Wilcoxszal, hogy rosszul érzi magát és nem megy dolgozni. Ugyanezt mondta Brendannek is, aki napi rendes mosakodását végezte a fürdőszobában, és a zárt ajtó mögül nem láthatta fia halottsápadt, elgyötört ábrázatát. Miután mindezt letudta, Cal visszament a szobájába, leült az ágyra, hogy újra átgondolja a Rue Street-i eseményeket, abban a reményben, hogy talán sikerül megfejtenie az előző napra rendelt rejtélyeket.
Nem sokra jutott. Bárhogyan forgatta is, a történtek makacsul ellenálltak a racionális értelmezésnek, és csak a borotvaéles emlék meg az azt követő fájdalmas visszavágyódás maradt.
Minden, amire valaha vágyott, ott volt azon a helyen, ezt tudta. Minden, amiről azt tanították neki, hogy tagadja meg: minden csoda, minden rejtelem, minden ábránd és édes leheletű szellem. Minden, amit a madarak tudtak; minden, amit a szél tudott; minden, amit valamikor az emberiség is tudott, csak már elfeledett - minden ott várt azon a helyen. Saját szemeivel látta.
És ettől valószínűleg begolyózott.
Különben mivel magyarázhatta volna azt a rendkívül éles és részletes hallucinációt? Igen, begolyózott. Egészen biztos. Végtére is a vérében volt az őrület. Apai nagyapja, Bolond Mooney, élete végére teljesen megkergült. Költő volt, mesélte az apja, bár a Cal nagyapjával kapcsolatos történetek szigorú tilalom alá estek a Chariot Streeten. Hagyd már a butaságaidat! - mondta mindig Eileen, amikor Brendan mesélni kezdett, és Cal soha nem tudta eldönteni, hogy a költészet, az önkívület vagy az írek minősülnek-e tabu témának. Bárhogyan is, amikor Eileen nem volt a közelében, Brendan gyakran megszegte a rendeletet, mert szerette Bolond Mooneyt és a verseit. Cal meg is tanult néhányat az apja térdén ülve. És tessék, most megjelent benne a családi hagyomány: látomásai voltak, és zokogott a whiskys pohár mellett. Elmondja vagy ne mondja el - ez volt a kérdés. Hogy elmesélje-e, mit látott, vállalva a nevetést és a gúnyos tekinteteket, vagy tartsa titokban az egészet. Egyfelől nagyon szeretett volna beszélni, szeretett volna mindent kiönteni valakinek (akár Brendannek is), hogy lássa, mások mire mennek vele. Ugyanakkor valami azt súgta neki: hallgass, légy óvatos! Csodaország nem jön el azoknak, akik kikotyogják; csak azoknak jön el, akik csendben maradnak és várnak.
Ez utóbbi mellett döntött hát Cal. Ült és reszketett és várt.
3. Csodaország nem jelent meg, Geraldine viszont igen, és semmi kedve nem volt az őrültekhez. Cal hallotta, ahogy az előszobában beszél; hallotta Brendant, aki elmondta, hogy Cal beteg, és pihenni akar; hallotta, ahogy Geraldine erősködik: ő pedig megnézi Calt, ha beteg, ha nem, és máris ott állt az ajtónál.
- Cal!
Lenyomta a kilincset. Az ajtót zárva találta, dörömbölni kezdett.
- Cal! Én vagyok az. Kelj fel!
Cal álmos motyogást színlelt, amiben nagy segítségére volt az elfogyasztott whiskymennyiség.
- Ki az? - kérdezte.
- Miért zártad be az ajtót? Én vagyok az, Geraldine.
- Rosszul érzem magam.
- Engedj be, Cal!
Cal belátta, hogy Geraldine nincs vítatkozós kedvében. Odacsoszogott az ajtóhoz, és elfordította a kulcsot.
- Szörnyen nézel ki - mondta Geraldine, és hangja azonnal meglágyult, ahogy meglátta Calt. - Mi történt veled?
- Semmi - állította Cal. - Tényleg semmi. Csak leestem.
- Miért nem hívtál fel? Tegnap este volt az esküvői próba. Elfelejtetted?
A következő szombatra volt kitűzve Teresa, Geraldine nővérének az esküvője. Élete szerelmével, egy igazi katolikus fiúval házasodik össze, akinek termékenységéhez semmi kétség sem férhetett, lévén kedvese négy hónapos terhes. Kidudorodó hasa azonban nem árnyékolhatta be az eseményeket: az esküvő nagyszabású rendezvénynek ígérkezett. Cal, aki két éve udvarolt már Geraldine-nek, becses vendégnek számított, tekintettel arra az általános elvárásra, hogy Norman Kellaway négy lánya közül ő vezeti majd oltárhoz a következőt. Kétségtelen, hogy a próbáról való távolmaradása kisebbfajta eretnekségnek minősült.
- Pedig mondtam, Cal - így Geraldine -, mondtam, hogy milyen fontos ez nekem.
- Közbejött valami - mondta Cal. - Leestem egy kerítésről.
Geraldine nem hitt a fülének.
- Mi keresnivalód volt egy kerítés tetején? - kérdezte meglepődve, feltételezte ugyanis, hogy Cal már kiöregedett az efféle csínytevésekből.
Cal röviden elmesélte a 33-as szökését és az üldözést, ami a Rue Streetre vezetett. Természetesen a rövidített változatot adta elő. Nem szerepelt benne a szőnyeg, és hogy mit látott.
- És megtaláltad a madarat? - kérdezte Geraldine, amikor Cal befejezte a mondókáját.
- Tulajdonképpen igen - felelte Cal. Ugyanis amikor hazaért a Chariot Streetre, Brendan azzal fogadta, hogy késő délután a 33-as visszatért a galambházba, és elfoglalta helyét a tarka párja mellett. Cal ezt is elmondta Geraldine-nek.
- Vagyis nem jöttél el a próbára, Mert kerested azt a galambot, ami magától is előkerült.
Cal bólintott.
- De hát tudod, hogy apa mennyire szereti a madarait.
Brendan említése tovább szelídítette Geraldine-t: ő és Cal apja nagyon jó barátságban voltak az első perctől kezdve. „Tüzes a lány - mondta egyszer Brendan -, úgyhogy vigyázz rá, fiam, mert különben más vigyáz majd rá." Cal anyja soha nem pártolta ilyen egyértelműen az ügyet. Mindig hűvösen viselkedett Geraldine-nel, amitől Brendan csak még bőkezűbben osztogatta a dicsérő szavakat.
Geraldine elnézően mosolygott. Cal az előbb még vonakodott és nem akarta beengedni őt; nem akarta, hogy megzavarja merengését, most mégis hálás volt a látogatásért. Még a reszketés is mintha enyhült volna.
- Áporodott a levegő - mondta Geraldine. - Friss levegőre van szükséged. Miért nem nyitod ki az ablakot?
Cal kinyitotta. Amikor megfordult, Geraldine az ágyon ült, keresztbe tett lábbal, háta mögött a kép kollázs, amivel Cal még kamaszkorában dekorálta ki a falat, szülei pedig azóta sem távolították el. A Siratófal - így nevezte Geraldine; idegesítette őt a filmszínészek, bodros felhők, politikusok és disznók parádéja.
- Nagyon szép a ruha - mondta.
Cal tanácstalanul forgatta a mondatot, agya lomhán kattogott.
- Teresa ruhája - segítette ki Geraldine.
- Ja!
- Gyere, ülj le ide, Cal!
Cal nem mozdult az ablaktól. A levegő balzsamos volt, és tiszta. Eszébe juttatta a...
- Mi baj van? - kérdezte Geraldine.
Cal már majdnem kimondta, a nyelve hegyén volt: Láttam Csodaországot. Ez volt a lényeg. Minden rnás - a körülmények, a leírás -, minden részlet tulajdonképpen fölösleges volt. Ezt a két szót pedig igazán könnyű kimondani, vagy nem? Láttam Csodaországot. És ha volt az életében valaki, akinek elmondhatta volna, akkor ez a lány volt az.
- Mondd el, Cal! - kérlelte Geraldine. - Beteg vagy?
Cal megrázta a fejét.
- Láttam... - kezdte.
Geraldine őszinte zavarodottsággal nézett rá. - Mit? Mit láttál?
- Láttam... - kezdte újra Cal, és megint megakadt. Nyelve nem engedelmeskedett a parancsnak, a szavak egyszerűen nem voltak hajlandók előjönni. Cal tekintete Geraldine arcáról a Siratófalra siklott. - A képeket... mondta végül - ...és tényleg borzalmasak.
Különös eufória járta át, hogy az utolsó pillanatban sikerüít visszafognia magát. Calnek az a fele, amelyik a titok megőrzésére intette, megnyerte a csatát, sőt talán a háborút is. Nem mondhatja el Geraldine-nek. Sem most, sem később. Óriási megkönnyebbülést érzett, ahogy ez az elhatározás megszületett.
Én vagyok Bolond Mooney - gondolta magában. És ez nem is tűnt olyan nagyon rossz gondolatnak.
- Máris jobban nézel ki - mondta Geraldine. - Használt a friss levegő.
4. Vajon mire tanítaná az őrült poéta most, hogy rokonlelkek lettek? Mit tenne Bolond Mooney Cal helyében? Végigjátszaná a játékot, bármi legyen is az - hangzott a válasz; és aztán, ha a világ hátat fordított neki, keresne, keresne addig, amíg rá nem bukkan arra a helyre, amelyet meglátott, és nem törődne azzal, hogy az elmebajjal játszik. Megtalálná az álmát, és belekapaszkodna, és soha el nem engedné.
Beszélgettek még egy kicsit, aztán Geraldine felállt, hogy mennie kell. Aznap délutánra is jutott az esküvői előkészületekből.
- Aztán semmi galambhajsza! - mondta Calnek. - Szombaton ott legyél!
Megölelte Calt.
- Nagyon sovány vagy - mondta. - Fel kell, hogy hizlaljalak.
„Csókot vár - suttogta Cal fülébe az őrült poéta -, engedelmeskedj a hölgynek! Azért, mert majdnem megjártad a mennyországot, még nem kell azt éreztetned vele, hogy téged a párzás már nem is érdekel. Csókold meg, és mondj valami elbájolót!"
Cal kiosztotta a csókot, bár tartott tőle, hogy szenvedélyén meglátszik a külső késztetés. Nem kellett volna félnie. Hamis hevülését Geraldine valódi darabbal viszonozta, forró teste Cal testéhez tapadt.
„Erről van szó - súgta a poéta -, most pedig találj ki valami csábos búcsúszót, hogy boldogan menjen el!"
Cal önbizalma itt megingott. A kedveskedés soha nem volt az erőssége.
- Szombaton találkozunk. - Mindössze ennyit sikerült kicsiholnia magából. Geraldine-nek, úgy tűnt, ez is elég volt. Ismét megcsókolta Calt, és távozott.
Cal az ablakból nézett utána, számolta a lépéseit, míg Geraldine befordult a sarkon. Aztán, mikor már nem látta kedvesét, Cal elindult, hogy megkeresse szívszerelmét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
